Ha valaki ásítozik mellettünk, valószínűleg hamarosan minket
is utolér az ásítási inger. Számos pszichológiai, neurobiológiai és
viselkedéses bizonyíték szerint ez a jelenség kapcsolatban áll az empátiával.
Jellemzően a hozzánk érzelmileg közel álló rokonok, majd barátok, ismerősök,
legkevésbé ismeretlenek ásítozását vesszük át. Empatikus zavarok, például az
autizmus gátolja az átragadást, viszont minél empatikusabb valaki, annál
fogékonyabb mások ásítozására. Az agyi képalkotó vizsgálatok is azt támasztják
alá, hogy mások ásítozásának látványa az empátiával kapcsolatos agyterületeket
aktivizálja. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a jelenség csak viszonylag
későn jelentkezik az egyedfejlődés során - embereknél (és feltehetően csimpánzoknál
is) például 4-5 éves kor körül, az érzelmek pontos azonosításának képességével
egyidőben. Úgy tűnik, a kutyáknál sincs ez másképp. A Lund Egyetem kutatói 35,
különbözű korú kutyán tesztelték, hogy ásítoznak-e, ha velük szemben egy ember
eltátja a száját vagy ásít. Előbbire azért volt szükség, mert így kiszűrhették,
mennyi ásítás jelentkezik a kutyáknál pusztán a helyzet furcsa, kényelmetlen
volta miatt (ez ugyanis helyettesítő, „békítő” viselkedéseket – az ásítás mellett
például szájnyalogatást, lihegést, kaparászást – aktivál, amik azt fejezik ki,
hogy a kutya szívesen kivonulna a helyzetből, de ezt nem vállalja nyíltan). Az
eredmények szerint az ásítás – függetlenül a demonstrátor személyétől –kétszer
olyan gyakran váltott ki hasonló reakciót a kutyákból, mint a szájtátás, de
csak akkor, ha a tesztalany elmúlt féléves. Lehet, hogy akárcsak az embereknél,
az ásítással az álmosság is együtt jár - öt kutyát fel kellett rázni a
bóbiskolásból az ásításos epizódok alatt (
Madsen and Persson, 2012).
Megjelent a Mindennapi Pszichológia IV/6 számában.
