A kutatók szeretik összevetni a kutyák viselkedését a csimpánzokéval. Mindkét faj elméje igen fejlett, de az egyik a vadonban él, ahol a túlélés rendszerint a rámenősség függvénye, a másik viszont az emberi családban, ahol a simulékonyságot, alkalmazkodókészséget, együttműködést díjazzák. Mi történik tehát, ha szigorú hangon, kifordított tenyérrel megtiltom egy csimpánznak, illetve egy kutyának, hogy odamenjen egy jutalomfalathoz? Ahogy várjuk: a csimpánz fittyet hány a tiltásra, és odamegy, amerre a kinyújtott kar mutat, a kutya viszont elbizonytalanodik, hezitál, és inkább eloldalog. Ha viszont kedvesen rámutatok a rejtekhelyre, akkor a csimpánz tanácstalanná válik (sose fordul elő vele a természetben, hogy a társai rámutatnak egy finom falatra), a kutya viszont boldogan odaszalad, hiszen bízik az ember jelzéseiben. Épp úgy viselkedik ebben a helyzetben, mint a kisgyerekek, vagyis hasonlóbb hozzánk e tekintetben, mint legközelebbi rokonunk, a csimpánz. További érdekesség, hogy a kutyák főként a hanghordozás, és nem a gesztusok alapján döntik el, hogy oda szabad-e menni a jutalomfalathoz. Nem csak a tiltás, hanem a mély, parancsoló utasítás is elbizonytalanítja őket.
Azt gondolnánk, hogy egy olyan nagy zsákmány leterítéséhez, mint a
pézsmatulok, igen kifinomult kommunikációra és pontos feladatleosztásra van
szükség a farkasfalka tagjai között. Pedig nem így van: számítógépes szimuláció szerint mindössze két szabály elegendő. Az első: menj olyan közel a
zsákmányhoz, ahol még biztonságban vagy. A második: menj távolabb azoktól a
farkasoktól, akik szintén elérték a közeli, de még biztonságos zónát. Ennyi
elég ahhoz, hogy a virtuális ragadozók kövessék, bekerítsék és megállítsák a
virtuális prédát. Nincs se alfa, se omega farkas: mindenki egyenlő, csak azt
kell fejben tartania, hol helyezkednek el a többiek. Kutya Szövetség 2011/12
Fosszilizálódott kutyakoponya, az állkapcsok közt mammutcsonttal. Fotó: M. Germonpré
Csehország egyik híres, a jégkorszak végének mamut és ember maradványait
rejtő régészeti lelőhelyén több mint 4000 kutyaféle-csontot is feltártak. Mivel
a szakirodalom még mindig nem egyezett meg arról, hogy a kutya megjelenése
pontosan mikorra tehető, cseh kutatók alaposan átnézték a múzeumokban őrzött
leleteket, hátha van köztük olyan, ami kutyától, és nem farkastól vagy más
kutyafélétől származik. Találtak is három olyan koponyát, amelyeknél a
megrövidült orr, a széles pofa és agykoponya, és az azonos méretű tépőfogak
egyértelműen jelezte, hogy egykori tulajdonosaik az európai paleolit
kutyacsoporthoz, és nem farkashoz tartoztak. Egészen biztos tehát, hogy 28-22
ezer évvel ezelőtt már nagy – kb. 35 kilós, 60 cm marmagasságú, husky-szerű -
kutyák kísérték a cseh erdők elődjeiben portyázó vadászokat. Egyiküket
mamutcsonttal a szájukban temették el, hogy ne éhezzen, amikor gazdáját
átkíséri a túlvilágra... (Germonpré et al., 2011). Fotó: http://www.msnbc.msn.com/id/44819678/ns/technology_and_science-science/t/someone-gave-prehistoric-dog-bone/#.T4BD0NltpoU
Évente 16 millió dollárt költenek a prérifarkasok elleni védekezésre az
Egyesült Államokban. A hatékonyabb védekezés jegyében megindult tanulási és
problémamegoldó-képességük vizsgálata, a közelmúltban pedig számolási –
pontosabban mennyiségbecslő – tudományukról került napvilágra némi információ.
Nos, a prérifarkasok sok más fajhoz – köztük az emberszabásúakhoz – hasonlóan,
jól megkülönböztetik a kisebb és nagyobb mennyiségeket, amennyiben a nagyobb
legalább kétszer akkora, mint a kisebb. Vagyis, ha az állat elé egymástól
méteres távolságra egyszerre 1 és 2 falatot helyezünk, akkor a 2-t választja, 2
és 5 falatkupac közül pedig az 5-öst. De a 2 és 3 közötti választás már zavarba
hozza, és könnyen előfordulhat, hogy a kisebb kupachoz fut oda. Kiderült az is,
hogy a szagnak semmi szerepe nincs a választásban, vagyis az állatok nem az
orrukat, hanem csak a szemüket használták a választáskor. Kutya Szövetség 2011/12
A közelmúltban még egy magyar közlemény jelent meg a nemzetközi
szakirodalomban. A Konok Veronikáék által összeállított viselkedésteszt és
kérdőív figyelemreméltó minden viselkedésterapeuta és állatorvos számára, akik
megbízható eszközökkel szeretnének diagnosztizálni egy gyakori problémát. A
szeparációs szorongásban szenvedő kutya, ha egyedül hagyják, szétszedi a
lakást, ugat, nyüszít, bepiszkít. A szakemberek egyik jellemző tanácsa a
gazdáknak az, hogy hazatéréskor kerüljék a kutya túláradó üdvözlését, mert
ezzel csak tovább fokozzák a kutya túlzott kötődését. Veronikáék friss kutatása
szerint viszont a szorongók korántsem "hiper-kötődők": ahelyett, hogy
boldogan csóválnák a farkukat, simogatást kérnének a visszatérő gazdától és
élveznék a közelségét, ugyanolyan izgatottan rohangálnak tovább, ahogy az
egyedüllét alatt, és nehéz őket megnyugtatni. Ebben hasonlítanak az ún.
bizonytalan-ambivalens módon kötődő kisgyerekekhez, akik az anyjuk jelenlétében
is nyugtalanok idegen helyen, kiborulnak, ha egy-két percre egyedül maradnak, és
akkor sem nyugszanak meg, amikor az anya visszajön. A biztonságosan kötődő
gyerekeket is megviseli, ha egyedül maradnak, de pillanatok alatt
megnyugszanak, amikor a szeretett személy visszatér, és magához öleli őket.
A bizonytalanul kötődő gyerekek életét végigkíséri a szorongás. Anyjuk
viselkedése kiszámíthatatlan számukra, mivel nem a gyerek jelzéseinek,
igényeinek megfelelően reagál, hanem saját pillanatnyi érzelmei szerint. Ha az
analógia megállja a helyét, akkor a szeparációs szorongással küzdő kutyák
gazdáinak is arra kell törekedniük, hogy viselkedésük minél következetesebb,
átláthatóbb legyen, és így stresszhelyzetben is biztonságos bázist nyújtsanak a
kutya számára.
Ide kívánkozik az a friss osztrák kutatás is, amely szerint a bizonytalanul
kötődő 7-12 éves (fiú)gyerekekre stresszhelyzetben egy valódi kutya simogatása
megnyugtatóbb hatással van, mint egy plüssjáték vagy egy barátságos ember
jelenléte. Igaz, maguk ezt nem érzik (vagy nem vallják be), de a szervezetükben
jelentősen csökkent a stresszhormon szintje. Kutya Szövetség 2011/12
A hangok nem csak a kutyák, hanem a kisgyerekek számára is beszédesebbek
olykor, mint a vizuális jelek. A kicsik gyakran mosolygónak, vidámnak vélik a
vicsorgó kutyát, de úgy tűnik, nem esnek ebbe a hibába, ha nem egy fotót
mutatnak nekik a dühös ebről, hanem a hangját játsszák vissza. Pongrácz Péter
és munkatársai szerint már a hat éves gyerekek is remekül felismerik, hogy az
idegent ugató kutya mérges, a pár évvel idősebbek pedig azt is, hogy a kikötött
kutya egyedül érzi magát, fél, míg a labdát kérő vidám.
Nagyon sok állatfajnál megfigyelhető, hogy agresszív helyzetben mély és
érdes, barátságos helyzetben viszont ellenkezőleg, magas és csengő hangokat ad
ki. Az agresszió felismerése életbevágóan fontos lehet, nem véletlen tehát, ha
tanulás nélkül is tudják a kisgyerekek. link Kutya Szövetség 2011/12
Májusban Magyarországra látogat L. David Mech (ejtsd: mícs) a világ legjelentősebb terepi farkaskutatója. A Minnesotai Egyetem professzora és az International Wolf Center alapítója 1958 óta kutatja vadon élő farkasok és zsákmányállataik kölcsönhatását Észak-Amerikában. Ő az a kutató, aki a legtöbbet tett azért, hogy a társadalom megismerje a farkasok valódi természetét, és eloszlassa a velük kapcsolatos tévhiteteket. A vérengző fenevad helyett a családját féltőn óvó, együttműködő, a táplálékláncban fontos szerepet játszó faj képét rajzolta meg. A nyugdíjas, idén 73 éves professzor tevékenységét kollégái – még azok is, akik nézeteivel nem minden értenek egyet – egyedülállónak tartják. A farkas és élőhelyük megőrzéséért senki nem tett annyit, mint ő. Ugyanakkor Mech-től mi sem áll távolabb, mint az elvakult zöldmozgalmárság. Ha szükségesnek tartja, a békés egymás mellett élése érdekében kiáll a farkasok számának megritkítása mellett, és azt sem tagadja, hogy a vadbiológusi pályára nyérccsapdázási szenvedélye vezette, ami ma sem hagyott alább. Imádja az operát, és nem szereti a kutyákat. Nyugdíjas professzorként érdeklődése a farkaskutatásról egyre inkább az emberek társadalmi problémái, például az éhezés felé fordul.
Mech tudományos karrierjének egyik legfontosabb időszaka az a 17 év, aminek nyarait a kanadai Ellesmere-szigeten élő sarki farkasok között töltötte. Egészen közelről figyelhette meg egy falka életét, még az is előfordult, hogy az állatok kikötötték bakancsának cipőfűzőjét. A National Geographic fotósával, Jim Brandenburggal filmet készítettek a falka életéről, és egy könyvet írtak, amely magyarul "Asarki farkas - Tíz éven át a falkával" címmel jelent meg. 1997 után, a globális klímaváltozással összefüggő hőmérsékletcsökkenés miatt a farkasok fő zsákmányállatai, a pézsmatulkok és a sarki nyulak száma megfogyatkozott. Táplálék híján a farkasok többé nem neveltek kölyköket, és elhagyták a területet. 2003 óta már a professzor sem tölti a nyarakat a tundrán.
Mech jelentős felismerései a köztudatba is beépültek. Szembemenve a korhangulattal, leírta, hogy a farkasok nagyméretű patások ellen indított támadásai sokkal többször hiúsulnak meg, mint amennyiszer sikeresek, és nem ők, hanem az ember áll a zsákmányállatok számának csökkenése mögött. Neki köszönhetjük a vadon élő farkasok társas viselkedésének megismerését is. Manapság, ha csak teheti, hangsúlyozza, hogy a – különösen a kutyakiképzők körében népszerű – alfa (falkavezér)-teória korszerűtlen elképzelés. A teória szerint a farkasok (és a kutyák) folyamatosan az "alfa" pozíció elérésére törekednek, amit sorozatos verekedésekkel vívnak ki. A valóság azonban az, hogy a falkákat vezető farkasok elsőbbségét kölykeik biztosítják. Más szavakkal, a falka egy család, amelynek élén a szaporodó pár áll, egyéb tagjai pedig a pár leszármazottai. A hajdani alfákat ma már egyszerűen "felnőtt"-ként jelölik a kutatók.
A globális klímaváltozás egyik jelének a biodiverzitás csökkenését tartják a kutatók, ezért fokozott hangsúlyt helyeznek a klimatikus viszonyok és a biodiverzitás kapcsolatának tanulmányozására. David Mech, a Minnesotai Egyetem professzora és az International Wolf Center alapítója 1958 óta kutatja vadon élő farkasok és zsákmányállataik kölcsönhatását Észak-Amerikában. Tíz könyve közül magyarul "A sarki farkas - Tíz éven át a falkával" jelent meg, a National Geographic fotósának képeivel. Ez a könyv a kanadai Ellesmere-szigeten (É. sz. 80°, Ny. h. 86°) élő sarki farkasok életéről számol be, amelynek kutatásával a professzor nem állt meg tíz évnél. Mech 1986 és 2003 között csak egyetlen nyarat töltött távol – egy sérülés miatt – farkasaitól, egyébként minden évben 1-6 héten át gyűjtötte az adatokat, nemcsak a farkasokról, hanem elsődleges zsákmányállataikról, pézsmatulkokról és sarki nyulakról is.
Az Északi Sarktól 960 km-re fekvő, 300 km2-nyi területet domb, síkság, vízmosás és tengerparti rész tagolja. A farkasok jelenlétét évtizedek óta dokumentálják, de feltételezhetően már ezelőtt is, évszázadok, évezredek óta élnek a szigeten. 1986 és 1997 között a farkasok száma 3-13 között ingadozott, szinte minden évben neveltek kölyköket is. Mivel a fátlan terület egy-egy magaslati pontjáról akár 250 km2-nyi terület is áttekinthető, a sötét pézsmatulkokat, valamint a fehér nyulakat is könnyű összeszámolni. Pézsmatulokból évente körülbelül 150-et, nyúlból 200 körüli egyedet láttak a kutatók évente.
1997 után azonban a farkas-zsákmányállat rendszer kritikus változáson ment keresztül. 2003-ig, a vizsgálati időszak végéig mindössze a korábbi egyedszám harmadát-huszadát, 16-59 pézsmatulkot és 8-39 nyulat sikerült évente megpillantani. A farkasok száma is követte a változásokat: két egymást követő évben egyetlen példányt sem láttak, de a sikeresebb években is mindössze három felnőtt farkast, szaporulatot nem. 1998-ban kilenc, 2001-ben 18 pézsmatulok tetemre is rábukkantak Mech-ék – a boncolás egyértelművé tette, hogy az állatok minden zsírtartalékukat felélték, és éhezés végzett velük. Az időjárási adatok elemzése után az is kiderült, hogy a patások és a nyulak drasztikus létszámcsökkenésének nem állhat más a hátterében, mint a kedvezőtlen nyári időjárás.
A növényevők téli túlélését zsírtartalékuk biztosítja, amelyet a rövid nyári vegetációs időszakban halmoznak fel. Az Ellesmere-szigeten július 1-től október 1-ig tart ez az időszak. 1997-ben és 2000-ben azonban megfeleződött a vegetációs periódus, és feltehetően ez okozta a téli elhullást, valamint a visszafogott következő nyári szaporodást.
A kedvezőtlen időjárás a lecsökkent hőmérséklet és a két-háromszorosára növekedett csapadékmennyiség számlájára írható. A szigeten az első adatgyűjtés, 1947 és 1990 között minden augusztusban hómentes volt a vegetáció, és szeptemberben is csak maximum 6 cm-nyi hó borította a talajt. 1997-ben azonban augusztus legvégéig, 2000-ben pedig a hónap közepéig megmaradt a hótakaró. Még kis hómennyiség is gátolhatja a növényevők táplálkozását, mert az állandó sarki szél a havat épp ott halmozza fel, ahol a növényzet a legerőteljesebben növekedik.
Mivel a legközelebbi meteorológiai állomás szerint az átlagos augusztusi hőmérséklet tengerszinten 2,9°C, roppant csekély mértékű csökkenés elegendő ahhoz, hogy a farkasok élőhelyén megmaradjon a hóborítás, hiszen az mintegy 600 m-rel a tengerszint felett, jóval hidegebb helyen található.
A globális klímaváltozás egyik jele az időjárás változékonyságának megnövekedése. Az alacsony nyári hőmérséklet és a sok csapadék következtében kialakult hótakaró korábban soha nem ismert szélsőséges helyzetet teremtett az Ellesmere-szigeten. Úgy tűnik, hogy ezúttal mind a zsákmányállatok, mind a farkasok populációja képes volt felállni a drámai létszámcsökkenésből, de a rendszeres krízist a 80° környékére jellemző, szélsőséges körülmények között egészen biztosan nem képes tolerálni a jelenlegi ökoszisztéma. A sarki élőhelyek kényes egyensúlya a legcsekélyebb hőmérsékletváltozások miatt is felborulhat.
Terepi megfigyeléseiről Mech professzor 2010. májusában Magyarországon is előadást tartott, "A 50-year Career of Wolf Research" (50 évnyi farkaskutatásom története) címmel. Az előadás megtekinthető itt:
Májusban Magyarországra látogat L. David Mech (ejtsd: mícs) a világ legjelentősebb terepi farkaskutatója. A Minnesotai Egyetem professzora és az International Wolf Center alapítója 1958 óta kutatja vadon élő farkasok és zsákmányállataik kölcsönhatását Észak-Amerikában. Ő az a kutató, aki a legtöbbet tett azért, hogy a társadalom megismerje a farkasok valódi természetét, és eloszlassa a velük kapcsolatos tévhiteteket. A vérengző fenevad helyett a családját féltőn óvó, együttműködő, a táplálékláncban fontos szerepet játszó faj képét rajzolta meg. A nyugdíjas, idén 73 éves professzor tevékenységét kollégái – még azok is, akik nézeteivel nem minden értenek egyet – egyedülállónak tartják. A farkas és élőhelyük megőrzéséért senki nem tett annyit, mint ő. Ugyanakkor Mech-től mi sem áll távolabb, mint az elvakult zöldmozgalmárság. Ha szükségesnek tartja, a békés egymás mellett élése érdekében kiáll a farkasok számának megritkítása mellett, és azt sem tagadja, hogy a vadbiológusi pályára nyérccsapdázási szenvedélye vezette, ami ma sem hagyott alább. Imádja az operát, és nem szereti a kutyákat. Nyugdíjas professzorként érdeklődése a farkaskutatásról egyre inkább az emberek társadalmi problémái, például az éhezés felé fordul.
Mech jelentős felismerései a köztudatba is beépültek. Szembemenve a korhangulattal, leírta, hogy a farkasok nagyméretű patások ellen indított támadásai sokkal többször hiúsulnak meg, mint amennyiszer sikeresek, és nem ők, hanem az ember áll a zsákmányállatok számának csökkenése mögött. Neki köszönhetjük a vadon élő farkasok társas viselkedésének megismerését is. Manapság, ha csak teheti, hangsúlyozza, hogy a – különösen a kutyakiképzők körében népszerű – alfa (falkavezér)-teória korszerűtlen elképzelés. A teória szerint a farkasok (és a kutyák) folyamatosan az "alfa" pozíció elérésére törekednek, amit sorozatos verekedésekkel vívnak ki. A valóság azonban az, hogy a falkákat vezető farkasok elsőbbségét kölykeik biztosítják. Más szavakkal, a falka egy család, amelynek élén a szaporodó pár áll, egyéb tagjai pedig a pár leszármazottai. A hajdani alfákat ma már egyszerűen "felnőtt"-ként jelölik a kutatók.
